2009. november 14. 21:57 - írta lirio
Rá kellene jönnöm, itthon hogyan pihenhetnék igazán jót...
2009. november 14. 0:46 - írta lirio
Most jó. Most mámoros a világ. Minden szép és picit hihetetlennek tűnik. Nem bánok semmit... Ezt írtam 4 évvel ezelőtt, mikor Párizsban jártam az ősszel és a csillebérci barátokkal. Azt hiszem, azóta felnőttem. De Párizs most is elvarázsolt. Most sem akartam hazajönni. Inkább aludtam a repülőn, mert tudtam, hogy csak könny szökne a szemembe a tudattól, hogy vége van, és hogy itthon vár a szokásos mókuskerék.
Gyönyörű volt minden. Minden pillanatot élveztem. Az ismerős helyeket, a pillanatot mikor eszembe jutottak a 2005-ös emlékek, amikor értettem a francia beszédet, amikor franciául szólhattam, amikor 'nem'et mondtam és amikor önfeledten kacaghattam. Sétáltam egyedül a Szajna partján, ábrándoztam az Eiffel tornyon, téli kabátban melegítette az arcom a novemberi napsütés a Luxemburg kertben és kavarogtam a vizes éjszakában.
Hat napon át azért csináltam dolgokat, mert nekem úgy volt jó. Hat napig nem dolgoztam, nem tanultam, nem telefonáltam, nem tvztem, nem neteztem. Hat napig Párizsban voltam.
Boldog voltam mikor a negyedikre felcipeltem a kicsi bőröndöm, mikor megpillantottam az esti fényeket, mikor bagettet vacsoráztam itthoni májkrémmel, mikor csigát kóstoltam, mikor a szememre vetették, hogy új barátaim vannak, mikor fetrengtem a hideg padlón a kacagástól, mikor ajándékot vettem vagy mikor magamat leptem meg. Boldog voltam, mikor azt éreztem jó emberekkel vagyok, mikor azt éreztem jó nekik velem, mikor a barátnők csacsogására keltem, mikor pletykálva aludtunk el.
Négy évvel ezelőtt hazajöttem és tudtam, hogy vissza fogok még menni. Most is tudom. Mert nem tudok betelni vele. Nem tudom, hogy ez a vonzalom Párizsnak szó-e, vagy annak, hogy teljesen kiszakadtam itthonról, mindenből, de jó érzés volt. Nem akarok itt lenni most. El akarok bújni a nagy eltés pulcsimban, a kapucni mögé és nem látszódni és egy másik város levegőjét szívni.
2009. november 7. 22:39 - írta lirio
Nem jönnek mostanában a mélyenszántó gondolatok. És nem csak írás közben. Úgy a létezésem, a mindennapok közben sem. Azt érzem, hogy kevésbé mélyülök el a dolgokban. Kijelentettem amit kijelentettem, emésztgetem még most is, de jól vagyok. Indítottam egy MásikBlogot, ahol leírtam ezeket az új világnézeteimet, régi bajaimat. Segített, még akkor is, ha végleges megoldásokat nem vázoltam, nem találtam. Az elmúlt pár napom tele volt örömmel, mosolygással. És egyre kevesebbet kattogtam olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni egyedül. Az egyetlen bajom már csak az, hogy rendszertelenül és keveset és egyedül alszom. De majd megoldódik egyszer ez is. Ha mást nem, akkor holnap együtt alszom 3 emberrel Párizsban (hehe).
Párizs. 4 éve voltam ott, és akkor tudtam, hogy vissza fogok menni. Azóta történt pár dolog velem. De Párizs remélem most is megnyugtat majd, és feltölt, elbűvöl. Az egésznek egyetlen fájó pontja, hogy örülnék, ha a társaságunk bővülne még 1 de inkább 3 emberrel.
2009. november 2. 0:18 - írta lirio
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
2009. október 31. 23:32 - írta lirio
Gimnazista voltam, mikor először kijelentettem, hogy rosszul érzem magam, nem megyek iskolába. Mert még ekkoriban is muszáj voltam bemenni, még ha élni is alig volt erőm, nem hogy végiülni vagy 7-8 órát.
Pár éve pedig ott tartunk, hogy ha beteg vagyok, összeszid. Hogy magamnak csináltam a bajt. Mintha előre tudnám, hogy éjjel el fogok ázni, vagy hogy a 25 fokos lakásban sem mászkálhatok pólóban-bugyiban, mert ha 2 hónap múlva megfázom, annak biztos ez lesz az oka.
Most is meg vagyok fázva. Mellesleg 2 hete alig alszom. Fáj a fejem napok óta. És ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy vegyen-e valami gyógyszert, vagy főzzön-e egy jó meleg teát, csak összeszidott, és gratulált. És közölte, hogy szép lesz, ha egy hét múlva így utazom.
Nem esett jól...
Veszek egy meleg fürdőt, főzök magamnak egy mézes teát és hétfőn veszek magamnak gyógyszert. És inkább nem is tüsszentek anya előtt, mert csak leszidna.
2009. október 25. 13:03 - írta lirio
2009. október 22. 0:17 - írta lirio
Az elmúlt két nap pedig, mintha beosztották volna, mindkettejükkel találkoztam.
Most pedig éppen levakarhatatlan a mosolyom. Remélem ma nem azt álmodom, hogy ollókezű Edward vagyok és sorra megölök mindenkit (tegnap ez volt).